KENDO

Jelentése:
A kard útja (ken: kard, do: út, értsd filozófiai,szellemi út). A kardtechnikák gyakorlása a test és a szellem együttes fejlesztésére.

Alapelve:
Mint minden más küzdősport, kitartásra, önfegyelemre, tiszteletre, robbanékonyságra, életerőre oktat, ezen felül, amely a kendo szellemiségére kifejezetten jellemző, hogy az érzékek magas fokú csiszolására, és ezekben a megérzésekben történo bizalom kialakítására ösztönöz. A kendo a gyakorlásokból, és a felfogásából eredő hatásának köszönhetően fejleszti a döntőképességet, a kitartást, természetes tartást ad (mind testi, mind szellemi tartást), illetve stratégiát nyújt a mindennapokhoz.

Rövid története:
A XV. Századi Japánban, a polgárháborúkkal tarkított Onin-háborúk időszakában hirtelen megnőtt az igény a képzett harcosokra (a bushikra), így a kardhasználat technikáinak száma ugrásszerűen fejlődött. Az ezt követő békés Edo-korban (1604-1867 között) a bushik továbbfejlesztették ezeket a technikákat, de közös volt a céljuk: megtalálni a legjobb, legbiztonságosabb technikát, amellyel önmaguk veszélyeztetése nélkül le lehet győzni az ellenfelet.

A XVIII. század elején, Jiki shinkage ryu iskolából, Naganuma Shiro mester használt először kendó felszerelést, és a kardot helyettesítő bambuszból készült shinait, majd Nakanishi Chuzo a XVIII. század közepén a shinai-jal való vívást továbbfejlesztette, és terjeszteni kezdte Japánban.
Az Edo-kor közepén a bushik többnyire shinkennel (igazi kard) vagy bokutoval (igazi kardot utánzó fakard) katákat (képzelt ellenfél ellen, kitalált szituációkat) gyakoroltak, ez a módszer azonban igazi háborúban nem volt elég hatékony, ugyanakkor a vívás gyakorlása ezekkel az eszközökkel balesetveszélyes is volt.

A bushik a buddhista, shintoista és kunfuciánus világszemléletek elemeit felhasználva, továbbá a vívásokból szerzett tapasztalatokat figyelembe véve kialakítottak egy gondolkodásmódot arra, hogy hogyan kell a kardot a leghatékonyabban alkalmazni, és hogyan kell az ellenfél legyőzésre vívás közben stratégiát építeni. Ezeket a technikákat az írott források, kenjutsu-nak, kenpó-nak, hyóhó-nak nevezték. Ezek a voltak a kendó kialakulásának kezdetei.

A II. világháború után az amerikai hadsereg betiltotta a kendot, mivel a japán gondolkodásmód megtestesülését látták benne. A tilalmak enyhülése után, 1952-ben alakíthatták meg a Japán Kendo Szövetséget (Zen Nihon Kendo Rei Mei, ZNKR) néven.
Az ezt követő időszakban a kendo versenysportként “fejlődött” és Japánon kívüli országokban is egyre többen kezdték meg gyakorlását. Ma Japánban körülbelül 3 millió, Japánon kívül kb. 350 ezer ember kendozik.

1970-ben megalakult az International Kendo Federation (IKF). A Nemzetközi Kendo Szövetségnek jelenleg 41 ország a tagja.

BUDO

A budo (“A harcos útja”) a tradicionális japán harcművészetek összefoglaló neve.Ide tartoznak az aikido, a judo, a kendo, karate-do, iaido, naginata, kempo, sumo, stb.
A budo tehát ezen harcművészetek szellemi hátterét adja, “Do” utat jelent (kínaiul tao), ez esetben szellemi, spirituális utat. Fordíthatjuk még tanításnak, módszernek is. Míg a “jutsu” kifejezés pusztán technikát jelent, míg a “do” egy filozófiai többletet is.
A budo gyakorlása során a fizikai harcon keresztül juthatunk el a szellemiség egy magasabb fokára, így együttesen erősítve mind a testet, mind a szellemet és a lelket is.

BUSHIDO

A bushido (jelentése a “harcos útja”) egyfajta hitvallás volt, egy olyan erkölcsi- és normarendszer, ami nagyban meghatározta a szamurájok életét. Konfuciánus és budhhista (főleg zen) hatások, illetve az ősibb sintoista vallás elemei is alakították. Ezek olyan íratlan szabályok voltak, amiket mind a hétköznapokban, mind a társadalmi érintkezésben, mind a harcban be kellett tartani.

A bushido főbb alapelvei:

• Egyenes jellem, igazságosság
• Bátorság és kitartás
• Jóindulat, együttérzés
• Udvariasság
• Igazmondás, őszinteség
• Becsület
• A hűség kötelme
• Önuralom

Sokan szokták a nyugati lovagi kultúrához is hasonlítani, ami részben igaz is, azonban mindenképpen fontos leszögezni, hogy teljesen eltérő kultúrkörnyezetből származik, ezért ez a hasonlóság inkább csak a célok hasonlósága.

Általánosságban kijelenthető, hogy mind a nyugati lovagi eszmék, mind a japán szamurájok célja egy olyan idealizált, magasabb szintű ember megjelenítése és elérése volt, ami példaként szolgálhat az egész társadalom számára.

Mind Japánban, mind a középkori Európában egy kiváltságos, speciális társadalmi réteg alkotta ezt az osztályt. Európában a lovagok, Japánban a bushik. A szamurájok harcos nemesek voltak a közép- és újkori Japánban. Az első szamurájok lovas íjászok voltak, és fokozatosan terjedt el a lándzsa, kard, és egyéb fegyverek használata.

Eleinte egyszerű közemberekből is válhatott szamuráj, ám az idő múlásával csak ilyen családokba született emberek számítottak annak. A szamurájok legfontosabb feladata a hűbéuruk (daimjó) szolgálata volt, akár az életük árán is.